Utolsó napom töltöm idén Zürichben. Az elmúlt év igen nagy változásokat hozott az életünkben. Mindig voltak olyan gondolatok a fejemben, hogy milyen lenne egy másik országban élni, vajon megállnám-e a helyem? Talán ez a kalandvágy volt az, ami végül elindított azon az úton, ami ide vezetett.
Utólag visszagondolva, mint ahogy szerintem oly sokan mások is így érzik, van egy elképzelés, egy fantáziakép, hogy milyen is az, amikor felpakolsz, és elindulsz a világban, egy új helyre, új környezetbe, mert elhiszed, hogy lehet szebb és jobb, mint amit addig megtapasztaltál.
Én is könnyen tettem olyan kijelentéseket, hogy az első adandó alkalommal menni kell, nincs miért maradni. Az igazság az, hogy ez csak kívülről, vagy elsőre tűnik ennyire egyszerűnek. Mindarra, amit a valóság jelent, egyszerűen nem lehet felkészülni. Elképzelheted, hogy milyen, megpróbálhatod felvértezni magad, de ami tényleg a nyakadba szakad, arról fogalmad sincs.
Azok, akik hátrahagyják a családjukat, szerintem exponenciálisan nehezebb. Persze, vannak azok a kijelentések, hogy ott a skype és társai. Valóban, ha van elég sávszélesség, internet, de ez sem pótolhatja a fizikai jelenlétet. A mi esetünkben annyira hektikus volt az egész, hogy átszoktunk a sima telefonálásra (neten), mert a képtovábbítás használhatatlan volt, mindenféle programmal.
Arra, hogy a szeretteidet otthon hagyod nem lehet felkészülni. Lehetnek halvány fogalmaid, de megélni olyan emocionális sokk, amit nehezen dolgoz fel az ember. Nekem még fél év múlva is, azok a hétvégék, amelyeken nem megyek haza, a legrosszabb napok között vannak. Ilyenkor próbálsz csavarogni, eltölteni valamivel az időt (mondjuk a Gyűrűk ura 9 órája segített ezen a hétvégén :)).
Nekem olyan szempontból szerencsém volt, hogy a munkahelyen is olyan emberek vesznek körbe, akikre számíthatok, ha segítség kell, és a szálláson is vannak olyanok, akik azért ott vannak ha kell.
Mindenekfelett pedig azt hiszem köszönettel tartozom a családomnak, akik hittek bennem és támogattak abban, hogy valóra váltsam ezt az álmom. Ugyanis nemcsak nekem nehéz, hanem mindazoknak, akik otthon maradtak. A feleségemnek, aki hirtelen magára maradt mindazokra a dolgokra, amiket addig együtt intéztünk. Úgy ahogy az ittlétet, ugyanúgy ezt is csak elképzelni tudom, mit jelentett az elmúlt fél évnyi helytállás, fáradság, intézkedés és talpon levés. Remélem az év végén kicsit szusszanhat, mert megérdemli.
Hogy mi a tapasztalat, végkövetkeztetés? Megbántam-e? Nem. Egy cseppet sem. Minden nehézség ellenére nem gondolom, hogy rossz döntés volt, persze, most nehéz, de bízom abban, hogy hamarosan újra együtt töltjük a napokat.
Átélni egy nyugati ország kultúráját olyan élmény, amit mindenkinek tudok ajánlani. Az a kavarodás a nációkban, ami nekem kijutott, különösen élménydús volt. Emberek a világ minden tájáról, az Egyesült Államoktól Japánig (mondjuk a japánok akkor sem köszöntek vissza, ha hangosan rájuk köszöntem), olyan ismeretségeket kötöttem, barátságokat, amikre a jövőben számíthatok, vagy jó érzéssel emlékszem rá vissza.
Persze, hogy az ember kicsit magába fordul, amikor egyedül van, de azt kell mondjam, hogy összességében nagyon jó élményekkel gazdagodtam, és a java még hátravan. Az ország felfedezése még ránk vár, alig várom, hogy nekiinduljunk a családdal, látni mindazt a szépséget, amiről eddig csak olvastunk és képeken láttunk.
Nincs más hátra, felkészülni az idei utolsó utazásra a hazámba.
Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.